Őrzők

Ma reggel arra ébredtem, hogy egyrészt valami amerikai harckocsik közelednek Magyarország felé. másrészt a Whistler mamája a Guernicát osztotta meg a következő megjegyzéssel: kezdünk kicsit szétesni, gyerekek. Hát így. Pontosan.
Végeredményben eljut az ember odáig, hogy már nem vonja fel különösebben a szemöldökét, ha orbitális baromságokat hall és olvas. Nem, nem törődöm bele, de tényleg van az a helyzet, amikor nem sok mindent lehet csinálni, legfeljebb nagyon őrizni a józan eszünk maradékát.
Tegnap nyílt színen lehülyéztem az egyik kollégámat, amikor azt próbálta elmagyarázni nekem, hogy ha majd megszáll bennünket az iszlám (??), akkor nem lesz ekkora szám, járhatok majd csadorban. Jajistenem, annyi hülye van. Vitatkozni se lehet velük. Minek próbálok észérvekkel operálni?
Ebben az egész kuplerájban egyébként tényleg csak a barátoknak meg a gyerekeknek van bármi értelme. Utóbbiak, talán a feszült világpolitikai helyzetet érzékelve, tök jó fejek. Tanulnak, csinálják, amit mondok, jól érzik magukat az órán. (Na jó, a végzősök nem, rajtuk kicsit nagyobbat üt a kilátástalanság.)
Más nincs, Hiányzik az amerikai ősz, meg az óceán. Sürgősen el kellene utazni egy másik kontinensre. De addig is őrizzen minket a zene. Meg Bennett kapitány.