Hétvégre

A hétfői is csak egy következő nap. (Vencel)

A hétvége utazással telt. A vonat kattogása, olyan mint a szívverés: végenincs, se nem jó, se nem rossz, szükséges ritmus. Mint a lélegzetvétel. Lehet, hogy ezt szeretem az utazásban. A benne lakó organikus ritmust, a ringatást. Visszazakatol a vonat valami gyerekkori békébe.

Amúgy minden jól sikerült, de még kába vagyok a helyváltoztatástól. Jó együtt lenni a barátokkal, még ha mindig kevés is az idő. Lopjuk az élettől, a mindennapoktól, hogy egy kicsit az, meg olyan legyen, amilyenre valójában születtünk. BH-val mindig jó az együtt töltött idő, fogaskerekek vagyunk egymásnak, azt hiszem, ami jó, mert nem kell erőfeszítést tenni a megértéshez. Nyugalom.
Valentyinával meg Shizooval volt egy rövid apokalipszis, nagyon sok szó rövid idő alatt, aztán volt még szerkesztőségi ülés, az is magas beszédfokozat, nekem most túl magas, még megrekedtem valami félálomban, egy másik, békés, lassú világban.
Tegnap még meglátogattam Vencelt. Az aggodalom és a kíváncsiság vitt, és valamennyire megnyugodtam. Nem azért mert jó állapotban van, hanem mert igazolva látom azt a régi elképzelésem, hogy a normalitásnak, se társadalmi, se pszichés értelemben nem olyanok, és nem ott vannak a határai, ahol azt gondolni szoktuk általában józan, jóllakott vasárnapokon. A barokk zenéről beszélgetni egy világ végi vasútállomáson, az normális.

Az álmok soha véget nem érő autópályák, mondta Vencel biztatóan. Vagy soha véget nem érő vonatutak inkább. Talán így megszeretem vagy megszokom őket.

Más nincs. Hétfő van.