Vipassana

Nem tudok aggódni. Az is lehet, hogy ez a gyengeelméjűség első jele, de hát nem megy. Nem tudom, talán kiakadt a realitásmérőm, vagy túltöltődött a pánikraktár, vagy egyszerűen csak blokkolnak minden kívülről jövő rossz hírt az örömreceptoraim. Tíz óra alvás után próbálok összeszedni valami aggódásfélét, hogy akkor a háború, meg az adósságok, meg a munkahely lehetetlen körülményei, meg a balfaszok a világban...
Ehhez képest itt ülök pizsamában a reggeli napsütésben, és örülök az izomláznak, a reggeli kávémnak, az egész csodálatosan békés hétvégémnek, annak, hogy olyan emberekkel lehetek azért mégis, akiket szeretek. Néha nagyon jól esik nem komplikálni az életet túl sok kérdéssel, csak lenni, elfogadni, ami van. Lehet, hogy nincs is olyasmi, hogy minden pillanat tökéletes, inkább a tökéletes pillanatokat kell magára húzni az embernek.
Jól éreztem magam ezen a hétvégén, jókat nevettem, voltunk moziban, szerettem a filmet, ültünk BH-val a kanapén, és pici, de végtelen volt a béke. Hagyomány lassan ez a közös, majdnem buddhista megtapasztalása a létnek. Jót tesz mindkettőnknek, azt hiszem.
Süt a nap, és ma nem sietek sehova: se élni, se meghalni. Flórának igaza van, a világot a szépség fogja megmenteni. (KATT)
Más nincs. Tán még meditálok is délután.
Ja igen, itt a nagy buhhizmusban majdnem kimaradt, hogy zsidó újév kezdődik. Szóval még ez is. L'chaim! Az életre!