Megjegyzés

Mostanában sokat gondolok arra, hogy az embernek valahogyan mégis csak muszáj megjegyeznie a dolgokat. A reggeli selyemfényeket a fák közt, a pocsolyában megkettőződő világot, a fáradt mosolyokat, a váratlan öleléseket, egy-egy mozdulatot vagy kézszorítást, meg ahogy néha valaki sírva fakad egy folyosón.
Érdekes, hogy nem a szavakat akarom megjegyezni, inkább a köztük megtelepedő csendet, a nem beszéd áldozatát, a nem kimondást, az el nem hangzó szavakban lakó örök bölcsességet. Mintha a szavaknak már nem is volna jelentősége, mintha elhasználódtak volna, ügyetlen, tétova, menetét veszített csavarok lennének. amik nem tartanak össze semmit.
Haldoklik a világ, és a halálos ágy, ami mellett ülünk, a szép ember ágya, most már a miénk.  A miénk, akik már nem akarunk beszélni, mert elmondtunk mindent, amit lehetett, a miénk, akik ma csak a csendet akarják, csak a másik jelenlétét, lenni erőfeszítés nélkül, érezni erőfeszítés nélkül, szeretni erőfeszítés nélkül.
Igazából ezt akarom megjegyezni. Ezt a csendet, ezt az akaratlan teljességet, a nem keresést, a nem törekvést, amiben szavak nélkül is benne tud maradni mindaz, amit valaha kerestem, és amire valaha törekedtem. És persze mindazt, ami ezzel jár - a fényeket, az esőben megkettőződő világot, amiből most is a másik, a titkos a miénk, a fáradt mosolyt, meg az ölelést.
Tulajdonképpen már csak erre kellenek a szavak.