Az álmokrul

Sokféle, aprólékosan kidolgozott rémálom-rendszerrel működtem gyerekkoromban. A rémálmok kidolgozottságát természetesen segíti, ha visszatérő álmokról van szó, az egyszeri álmok hamar szertefoszlanak a reggeli fényben. Az egyszeri álom könnyen felejtődik, a rossz álom után is legfeljebb csak a vér fémes íze marad a szájban, az ember könnyebben söpri odébb a párnáról, nappalra csak apró homokszem marad belőle.
Az igazi nyomasztást a minden éjjel újraálmodott rémálmok adják, és ha mindezt sikerül hetekig, esetleg hónapokig produkálnia az agynak, akkor a hatás biztos: az álom kitörölhetetlen nyomot hagy.
Nekem két visszatérő rémálmom volt gyerekkoromban. Az egyik egy sötét lépcsőházban játszódott a környékünkön. Az álomban mindig lefelé kellett menni a lépcsőházban, nem felfelé. minden emelettel sötétebb lett, míg a végén már csak az ajtók izzó, kerek fémablakát láttam a sötétben, és a legalsó szinten sok emelettel a föld alatt, az ajtó mögött nők sikoltoztak. Oda kellett benyitnom. Az a bonyolult, kíváncsisággal terhes, bénító rémület örök élmény. Nem tud elmúlni belőlem.
A másik egyszerűbb, szokványosabb rémálom. Az utcán, egy konkrét utca, konkrét szakaszán sétálok. Valaki követ, utolér, és leszúr hátulról. A kés a gerincem mellett hatol át a jobb tüdőlebenybe. Hideg, éles fájdalom.
Bár ezek a rémálmok már elhagytak régen, nem alszom sokat, és nem alszom jól. Talán nem is szeretek igazán aludni, bár tudom, hogy hasznos és fontos dolog. Ébredni szeretek, az mindig győzelem a halálon.
Ez most arról jutott eszembe, hogy pár napja sétáltam azon az utcán, aminek a házai szerepelnek a gyerekkori rémálmomban. Meglepődve állapítottam meg, milyen szépek azok a házak, és milyen szépek azok a kerek fémablakkal díszített fa ajtók. De hogy nem tudnék benyitni egyiken sem, abban szinte biztos vagyok.