Határ

Valamiért a történelem elmúlt pár száz, esetleg ezer évében a modern ember fejében a határ egészen új értelmet nyert, mást, mint egy körbepisilt territórium, valami poros puszta, ami körül az asszonyt hajánál fogva körbe lehet húzni.
Lettek határok, amiket tologatni lehet, ki lehet jelölni, fel lehet mérni, miattuk háborúzni illik, vagy párbajozni esetleg, a szomszédot pofán vágni, ilyen-olyan zászlót lengetni, meg kigyúrt, mini-agyú drukkerként határőrizetre jelentkezni, hogy aztán a határokon belülre zárt nemzeti érzelemtől vezérelve az aljas, terrorista, kellékmenekültek gyerekeit pofán lehessen baszni egy baseball ütővel. Na például erre is jók a határok.
Amúgy persze ez egy ilyen emberi dolog. A homo sapiens találja ki ezeket a dolgokat. Valamiért nem tetszik neki az analóg, csak az igen-nem distinkció. Ez a bokor az enyém, az a tiéd. Ez az utca tiéd, az az enyém.
Ezekben a határkijelölésekben amúgy az is jó, hogy ha ügyesen csináljuk, egy éjszaka alatt kerülhet a dédike az összes lekvárjával meg nippjével egy szorosan őrzött másik országba.  De ki nem szarja le, a határ nem azért van, hogy jó legyen, hanem, hogy legyen. Hogy a köcsög kazárok kint maradjanak.
Tegnap TSB jött külhonból. Az eddig szimpi, baráti, tengerpartos szomszédtól. Aztán majdnem nem tudott átjönni a határon, mert hirtelen annyira kell nekünk őrizni ezt a mi kilencvenháromezer négyzetméternyi szellemi és gazdasági pusztaságot, hogy az csak na. Egy sáv, morc határőrből egy darab, fegyveres katonából sok. Féljenek a köcsög kazárok, meg labancok, meg mindenki, merugye mi agyban nem, de bicepszben bírjuk a versenyt. Színház az egész persze, kinyitni a csomagtartót, unott arc, oda se néz. Minek? Gyors pillantás: van-e a két nagyi mellett három ijedten pislogó szír migráncs a kesztyűtartóba rejtve.
Nem tudom, lehetne-e a határ jó dolog, nekem csak rossz emlékeim vannak. Az idős nőt lökdöső keletnémet határőr a Fridrich Strassei átkelőnél, a fényképemen röhögő román határőr, a csomagtartót átvizsgáló szerbek és horvátok, a magyar kolbász iránt érdeklődő vámos Washingtonban.
Nekem a határ az, ami. Mindig elzár mindentől. Mindig korlátoz. Nem nagyon akarom őrizni, és pláne nem akarom, hogy szögesdróttal jelöljék ki, meddig és ne tovább. Ez engem valami egész másra emlékeztet már megint.