Veszteség

Az ember olyan, a legtöbbünk, így mondom, biztosan kivételek is vannak, hogy nehezen engedi el az életéből azokat, akiket szeret. Akkor is így van ez, ha józan ésszel tudja, a kötés párja az oldás, és hogy az idő mindenki számára véges ezen a földön.
Elengedni gyász. Elengedni nem megszabadulás, hanem rémült zuhanás az ismeretlen, légüres térbe. Elengedni értetlen bámulás kifelé a sötét ablakon, amin a másik nem, csak önmagad néz vissza.
Mivel nehéz megbarátkozni az idő végességével, az  ember a gyászban gyakran keresi Istent. Vigasztalná, mutatna utat, veregetné meg a vállát olykor, hogy na, ma már mintha egy kicsit jobban néznél ki, mintha esetleg nem csak a veszteséged érdekelne hanem az is, mit tanulsz ebből.
Gondolom, a halálból az ember végeredményből tényleg azt kell megtanulja, hogy majd végül, hogyan is kell elengedni ezt a világot, hogyan kell kipörögni az örökkévalóság sárgavirágos, napsütésben hullámzó mezejére, hogyan kell végigsimítani tenyérrel a derékig érő fűszálakon, és hogyan kell majd könnyűnek lenni. Minél többet veszítünk, annál könnyebbnek.
Talán igaza van a jógaoktatónak, lehet, hogy azt is fontos megtapasztalni, hogy van olyan, amikor valaminek nincs megoldása. Mint a matematikában egynémely egyenletnek. Hát ez is ilyen, gondolom, hogy van, amikor egy problémának az adott élet értelmezési tartományában nincs megoldása.
Ezt persze, ezt a számomra megnyugtató matematikai összefüggést nem mondom annak a fiatal nőnek, aki arról mesél, nem tudja túltenni magát a gyereke halálán. Ül mellettem, sápadt, kényszeresen eszi a szendvicsét, ami úgy tűnik el bánatsovány testéből, mintha sosem járt volna ott. Nehéz elengedni, mondja, én meg bólogatok, aztán megölelem, pedig soha semmi közöm nem volt hozzá. Idegen ember, nem köt minket egymáshoz csak a gyász. Ilyen ez. Az ember ezer szállal szíjazza magát a világhoz, mert nem akar egyedül lenni. De nem is magányra teremtetett.