Hányadik utas

Van ez a sci-fi sorozat, az Alien, amitől gyerekkoromban elég komolyan rettegtem. Nyilván részben azért is, mert szeretem a matematikát, így a számszerűsíthető halál bizonyossága számomra megkérdőjelezhetetlennek tűnt a film láttán. Egy dolognak örültem, tudom, hogy amúgy semmiféle érzelmi viszonyulásom nem volt a nyolcas számhoz, ezért aztán személyesen mégsem éreztem magam érintve.
Na jó, ez most tulajdonképpen  a munkahelyemről jutott eszembe, és V-től loptam, de hát tőle lopni, az szinte olyan, mint magamtól. Egyfele jár az agyunk, ezzel most ezt mondom.
Szóval a munka. Baszki, komolyan mondom, ez most tényleg olyan, mint egy pusztulásra ítélt űrhajó. Már csak az a kérdés, engem hányadiknak fogyaszt el a szörny.
Jó, tudom, nem kell azon agyalni, miért nem működik semmi ebben a csodás, közoktatásnak hívott rendszerben, amikor mást sem hallok, csak azt, hogy ez aztán itt, barátaim, a Vándörlend maga. Hááát, winter wonderland maximum. Ez már itt annyira a gyerekkorom buheraszocialista világára havaz, hogy csak na. De mondom, mikkel van tele a napom.
Szóval a kreatív oktatásszervezés jegyében, és az én szellemi fiatalságom megőrzése jegyében semmi nem működik, ami meg igen, az legalább szarul. Most az van, hogy éppen van fénymásolókeretem, de no para, az éves keret igen hamar el fog fogyni. Nyomtatni tegnap éppen nem lehetett, mert elfogyott az izé.  A kvóta. Hogyne, gondolom, ez komolyabb, mint a Kyotói egyezmény. Nem tudjuk mennyi, de nyilván kevés. Sebaj, megoldom másképp, bár a programozóknak szaknyelvi szöveget kinyomtatott, értsd könyv formátumban nemigen találok. Miért? Hát bazmeg azért mert programozók. Számítástechnika, kompjúterek, ilyesmik. Ismerős? Nem? Akkor mindegy. A könyvtárban tartok órát, ami azért is praktikus, mert az ottani gépeket ezek a fiúk maximum söralátétnek tudják funkcionálisan elképzelni. Nem gond, végül, nem várt fordulatként, Bridget uralkodói kegye folytán tudunk nyomtatni. A lapok csíkosak, de ezen már nem akadunk fenn, az első feladat a kreatív szövegkiegészítés. Találjuk ki a hiányzó betűket.
A másik szakképző csoportnak a dolgozatpéldákat lediktálom. Így lesz tizenkét mondatból egész órás dolgozat. Ez se baj, csak teljen az idő. A szakmai követelmény része a prezentáció, de milyen jó, hogy gépteremben vagyunk. Kislány kiáll, a tanári gépen Linux bejelentkezési képernyő. Miazanyám? Jön az operátor, hát nekem nem szóltak, ez nem olyan terem már, ez le van választva, na bazmeg akkor itt lakik az Alien, gondolom, ezt megszívtuk, itt akkor semmi sem nagyon működik, mert az informatikus gyerekek itt kísérleteznek, ami sikerül, az van a gépeken. Jó, ez nem baj annyira, csak a tanári működjön a prezentációhoz, de nem működik. A projektor nem jó, a net mégsincs telepítve. A prezentáló diák higgadtan megold, erre szocializáljuk ebben az okotatási rendszerben. Túlélőket nevelek. Helyes.
Igazából nem sok minden van, de a táblára még tudok írni, ami jó, valamint egyelőre van még áram, szóval nem panaszkodom. Digitális nemzedék.
Mindeközben az űrhajó parancsnoki kabinjában I. Bridget kapitány átadja a tanári naplókat. Kizárólag személyesen. Csodálatos, kitüntető érzés. Boldogan mosolygok, és a köves gyűrűt keresem az ujján, amit megcsókolhatnék.
Akkor ma Nirvana. Kösz, V.