Kép

- Hozd csak ide azt a fényképet.
- Az öreget?
- Azt.
Így hívtuk, az öreg, mert ráncos és gyűrött volt, mint az öregasszonyok arca tél végére.
- Tessék.
- Szép, ugye?
- Szép.
- Meséld el.
Ez volt a szokásunk. Minden vasárnap este, amikor az ágy szélére ültem, el kellett mesélnem a fényképet.
- Nos tehát. Nyár van. A háttérben hibátlan kék az ég, alatta hegylánc, fehér csipkés, kékszürke sziklákkal. Az előtérben legelő és egy ház, néhány tehén talán, meg egy kert.
- Aztán a házban lakik-e valaki?
- Lakik igen, de nem egyedül. Ketten vannak, ha jól látom. A férfi fát vág, a nő a kertben a virágok fölé hajol.
- A virágok közt van-e fehér?
- Nincs. Sárga van és vörös.
- Értem. És gyerek van a képen?
- Gyereket nem látok.
Csend lett. Az idős nő sóhajtott.
- Akkor ez sem az a kép, amit kerestünk.
- Nem?
- Nem.
- Majd keresünk másikat jövő héten.
- Jó. Ezt tedd vissza a többi közé.
Visszateszem a képet a fiókba. Ez az egyetlen kép maradt meg a sok évtizedből, mégis minden héten újra át lehet vele élni egy teljes élet boldogságát és boldogtalanságát.
Most is megvárom, amíg elalszik, csak utána veszem elő a tollaimat. Elégedett vagyok, a múlt heti favágó férfi egészen jól sikerült, és amíg három fehér margarétát kanyarítok a kert színes, vörös és sárga virágai közé, azon gondolkodom, vajon a gyerek lány legyen-e vagy fiú.
- Értem. Gyerek van-e a képen?
- Kettő is. Egy fiúcska, meg egy kislány.
- Igen?
- Igen.
- Szőke mindkettő ugye?
- Hát persze.
- Akkor hát mégis megvan a kép.
- Megvan.
- Tudtam én, hogy nem veszhetett el.