A hallgatásról

Nem is tudom, mi zavar ebben a történetben a legjobban, az a tervezett gonoszság és mindent felülíró önérdek, ahogyan valaki visszaél a rábízottak kiszolgáltatottságával vagy az, hogy ezt a társadalom közönyből, a látszat fenntartásának kényelméből végignézi. Mit végignézi... aki becsukja a szemét, aki elfordítja a fejét, az cinkos. Tom McCarthy Spotlight című filmjéről beszélek, de nem csak a filmre gondolok.
Nem az emberi vágyakat nem értem, az az embernek természetes sajátja. Hogy a katolikus egyház cölibátusra vonatkozó rendelkezéseit sokan természetellenesnek, az emberi természetet megnyomorító felesleges korlátozásnak érzik, azt ugyan elfogadom, de magát az elképzelést egyáltalán nem tartom elfogadhatatlannak. Persze nem mindegy, hogyan.
Sok spirituális gondolatrendszer tartja magát távol a szexualitástól és egyéb testi élvezetektől. Ez önmagában se nem megvetendő, se nem csodálandó dolog, csupán egy választás. Aki a kizárólagosan a túlra figyel, annak magától értetődően el kell szakadnia az ittléttől. Ebben a katolikus egyház nem kivétel, nem állatkertben mutogatandó torzszülött. Az Istennek szentelt szerzetesi élet Istenre fókuszál. A buddhista szerzetesé éppen úgy, mint a katolikus szerzetesé vagy, hogy egy klasszikus hitélettől távoli példát mondjak, sokszor még egy csak a munkájának élő, elhivatott emberé is. Aki folyamatosan a testén túlra figyel, az nem éhes, nem szomjas, nem szenved szexuális kielégületlenségben.
Egyszer, nagyon régen, láttam egy beszélgetést egy magyar buddhista szerzetessel a tévében. Nem emlékszem, hogy hívták, de erre a szexmentességre rákérdezett a beszélgetőtársa is, amire a szerzetes nagyon bölcsen azt mondta, ha nem viszket valami, akkor azt nem kell megvakarni.
A katolikus egyház cölibátusával nincs baj addig, amíg a rendelkezéshez hozzá tud tartozni a világtól való elvonulás, a rendkívüli spirituális fókusz, és egyébként nyilván, számomra szimpatikusan, ez is volt az eredeti elképzelés. A dilemma az egyház kettős szerepvállalása a modern világban. Azt gondolom, az a néhány elzárt szerzetesi közösség valószínűleg nem küzd az elfojtott szexualitás léleknyomorító problémájával. Csakhogy a katolikus egyház vállalt küldetését teljesítve a világban él és dolgozik. Egy olyan világban, ahol hiába elvárás a kizárólagos spirituális fókusz, ez a gyakorlatban kivitelezhetetlen, és nem a papság hanyag lelki gyakorlata, hanem a mindennapos tennivalóik miatt. Ebben a kérdésben, azt gondolom, változásra van szükség az egyházon belül: szükség volna a szerzetesi és a gyakorló, hitközösségeket vezető, hívjuk világi papi közösség és elvárásrendszer kettéválasztására.
Nem akarom, hogy bárki is úgy érezze, felmentem a gyerekeket szexuálisan zaklató papokat, vagy a problémát ismerő, azt takargató egyházi vezetőket holmi elmélkedéssel a cölibátusról. A gyomorforgató, talán elég jó jelző a jelenségre. Különösen az, hogy mindig kiszolgáltatott, nehéz körülmények közt élő gyerekeket választottak áldozatnak, akik nem tudtak kinek panaszkodni, vagy ha panaszkodtak is néha, a családot némaságra ítélte marginális társadalmi helyzete. Pedig fontos lenne azt tudni, hogy sem a reverenda, sem a bírói talár, sem az egyenruha, sem a bársonyszék nem ment fel sem a jogi, sem az erkölcsi felelősség alól. Ami azonban sokkal jobban zavar, az a közösség cinkos csendje. Ezzel az üggyel és más ügyekkel kapcsolatban.
Tetszett a Spotlight, mert éppen ezzel a nem cselekvő, bután összetartó, félelemmel táplált csönddel megy szembe. Ezt kell tennünk nekünk is emberként a mindennapjainkban; nem hallgatni, nem lehajtani a fejünket, nem végignézni, ahogy másokat megaláznak, nem együttműködni azokkal, akik becstelenek. A film erre példa. Követendő példa mindannyiunk számára.