Közel

Tegnap volt a boldogság napja. Ami nyilván hülyeség egyébként, mert nem osztható a boldogság napokra, pontosabban a boldogság mértéke se nem az idő, se nem a tér. Akkor sem, ha vannak boldog pillanatok, meg órák, vö. e boldog órán, amikor a fejem az öledbe hajtom, de nem így van, hanem úgy, hogy a boldogság ideje és helye külön univerzum, tér- és időzseb. Nem értelmezhető sem az ott, sem az akkor kifejezések segítségével.
Amúgy azt, hogy mi a boldogság, így gyűjteményesen, azt nem tudjuk. Vagy tudjuk mégis valahogyan, csakhogy ez a tudás pontosan nem elmondható, csak szeletelhető apró darabokra, mint a kör, és akkor végül lesz egy agyonhasogatott valami, ami hasonlít a boldogsághoz, csak nem egészen az mégsem.
Valószínűleg egyébként úgy van ez, hogy nem értjük a boldogságot, mert ha értenénk, nem akarnánk megmondani, mi az. Elengedni mindent, közel menni a szeretethez, az isteni irgalomhoz. (Hogy a szeretet isten irgalma, azt Ferenc pápa írta, de igaza lehet.)
A boldogság olyasmi, hogy közel kell menni, valamit ki kell nyitni magunkban. Fedetlen, falak nélküli háznak kell lenni. Valahogy így van ez.
Nincsenek persze univerzális egyenboldogságok. Mindnek más a mintája, más a színe, más a kerete, más az íze. Az enyém ölbe hajtott fej.