Péntek

Péntek van, Nagypéntek, Krisztus halálára emlékszik, aki emlékszik, a többiek bevásárolnak. Nem kell csodálkozni, nem mindig szeretünk emlékezni, enni viszont mégiscsak kell, végtére az örök élet előszobája ez a földi, éhen halni nem ildomos. Legalábbis nekünk itt, ebben a kényelmes, európai világban semmiképp. Hagyjuk az éhenhalást másra.
Amit azonban teli gyomorral éppúgy lehetne gyakorolni, mint éhesen, az az irgalom. Ferenc pápa az idei évet az irgalom évének gondolta elnevezni. A gondolat jó, Ferenc példája jó, a követők száma csekély.
Azt olvasom, a görög eleos (irgalom) szó héber megfelelője a hesed (חסד), ami hűséges, odaadó szeretetet is jelent. Az irgalom szóról elmélkedve egy katolikus közösség oldalán (Taizé) a szócikk szerzője párhuzamot von a "Vagyok, aki vagyok" (Kivonulás 33,14) és a "Könyörülök, azon, akin akarok, és kegyelmes vagyok az iránt, aki iránt nekem tetszik" (Kivonulás 33,19) kinyilatkoztatása között. Az irgalom, bizonyos értelemben maga Isten, írja a szöveg szerzője.
Nekem tetszik ez a gondolat, mert az odaadó, megbocsátó szeretet olyan erény, ami valóban túlmutat az ember emberi tulajdonságain, kiemeli a mindennapok köréből, ha úgy tetszik, jobbá, Istenhez hasonlatossá teszi.
Számomra akkor kedves a hit, ha irgalmas. Nem azért, mert én maradéktalanul és mindenkivel szemben gyakorolni tudom ezt az odaadó, megbocsátó szeretetet, hanem mert azt gondolom, ez jó irány. Nem feltétlenül a vallásosság, inkább a jóság, az ártó szándékot nélkülöző élet, a szeretet mindennapi gyakorlása felé tartó irány.
Ebben a gondolatban talán az tetszik legjobban, hogy bárki megélheti az odaadó szeretet élményét, bárki lehet irgalmas, vallástól, hittől, vagyoni és társadalmi helyzettől függetlenül.
Az irgalom ezzel együtt számomra nemcsak szeretet, hanem tisztelet is. Istené és a világé. Hogy ezt a tiszteletet ki és hogyan gyakorolja, legyen egyéni döntés.