Így

„Keveset aludni éjszaka, a nap minden óráját teljesen kitölteni, csontig használni magunkat; aztán megérteni, hogy mindez csak játék – ez a komolyság maga.” Hugo Rahner

Az ember lát. Ha becsukja a szemét akkor is, álmában is. A látással sajnos, vagy szerencsére, nem lehet sok mindent csinálni. Ha adatik, el nem veszi senki.
Utakat látok mostanában, vörös tintával papírra szántott, szertefutó utakat -  kanyarognak a hegyre föl, aztán onnan le, a síkon egyenesen, mint a bőrbe hatoló nyíl, amit végül csak a csont térít el, hát ezt megúsztad, éppen hogy, az aorta mellett ment el néhány centire, aztán útkereszteződést, mellette tábla, a jelek ismeretlenek, ez egy idegen ország, lakói meghaltak mind, nincs, aki értse a feliratot.
Embereket is látok álmomban, beszélnek, figyelem a szájukat, szavakat formálnak, artikulálnak, de a hangjukat nem hallom. A hallás a látástól független ajándék, ami nekem nem adatott meg. Ami sosem volt, nem hiányzik, mondta egyszer egy portugál nő, de ez azért nem így van. Ami sosem volt, másképp hiányzik. Ami sosem lesz, az is.
Álmomban a házaknak nincs teteje, az eső végigcsorog  a falakon, várakozva gyűlik a padlón. Ősz van. A vízben falevél úszik, ma nem rajzolt rá senki. Nem minden nap rajzol az égi gyermek, csak ha kedve van.
Aztán nők és férfiak jönnek, sorban, zsákokat cipelnek, kis és nagy életeket, barátságokat, szerelmeket, örömöket és szomorúságokat, hirtelen halálokat, de hajlott a háta mindnek. A hazugság hajtja kettőbe a gerincet.
Az utak a papír rostjai közt futnak, vérvörös tinta mind, itt-ott felgyűlik, átszakad, aztán alvadt, sötét tó, végenincs, mozdulatlan tenger.
Ez is csak játék. Így komoly.