Ida

Március közepe van, Ida, az édes, kedves bakfis, megint elutazott hozzánk, drapp kabátban, zöld sálban, és mint mindig, a kapálózó tavaszt húzza maga mögött a hajánál fogva. Én szeretem, bár hazug kis nő, minden évben becsap, megcsal, arcul üt; azt mondja van még idő élni és szeretni, van még értelme ennek az egésznek, élvezni a földből kibújó hajtásokat, van még idő elvégezni, amit kell, nem lesz rohanás. Aztán megcsal. Egyszer írok hozzá, egy szerelmes verset. Vagy egy gyűlölködőt.
Na de, ha most előre nézek az időben, innentől fogva minden nap májusig és utána is, csupa zsúfoltság, tülekedés, taszigálás. Mintha korábban nem kezdődött volna ilyen korán az őrület. Vagy csak öregszem, és az idő kevésbé érez kíméletet irántam.
Már csak huszonnégy óra és a sörfőzés utolsó oldala választ el a hosszú hétvégétől, aminek jelentős hányadát alvással tervezem eltölteni. Meg projektbeszámoló írásával. Bár a beszámolókat nem annyira kedvelem, a projektet szeretem, csak kár, hogy egyrészt egy csomó hülye van a környékemen, másrészt a diákok is elég furcsák. Mindenki meg van bolondulva. Vagy csak én, de azt úgyse tudom meg soha.
Más. Az iskolai élet érdekesen alakul. Kiírták az igazgatói pályázatokat. Az egészben az a szép, hogy július egytől már az új (vagy a régi) igazgat. Nem baj, hogy nem zárult le a tanév. Na jó, ez is azt mutatja, hogy tényleg mindenki hülye, úgyhogy ideje megírnunk a gyászbeszédünket. Április elején megyünk a Teraszra (vö. csakratisztítás a csempeszkopácsi kulcsosházban), TSB és Mihály is egyetért, hogy jobb előbb, mint később. Már vannak felhasználható mondataim mindhármunk számára. Addig ne haljak meg.
Más nincs. Holnap színház, de itt vannak Ristjánáék is a hétvégre, lesznek programok. Talán fotók is.