Óceán

Azt álmodtam, hogy felébredek reggel, teszem a dolgom, minden nagyon élethű, még kapkodok is, szóval nem rontja az álom realitását valami irreális nyugalom, a torkomban gombóc, pszichopéntek, rohanok, elfelejtettem letölteni este a filmet, amit ma akartunk nézni, a szív bajnokai, mert mindennek vannak bajnokai, az alvásnak is nyilván vannak, az életnek meg pláne. Ezek a bajnokok nem én vagyok, ezt valahogy álmomban is érzem. Isten nem unja meg a számolást.
Azt hiszem, álmomban arra gondolok, ez megint egy fárasztó nap lesz, tesszük a dolgunk, nem érzéketlenül, nemtörődöm módra, csak végeláthatatlanul, csinálunk valamit, a következő valami meg már ott áll sorban, elnézel keletre, munka, elnézel nyugatra, munka, északra nem nézel.
Álmomban arra gondolok, ez nem igazságos, nem illő és nem üdvös, az én hajlékomba nem jön senki, üres ház, kopár falak, egy szék, egy ágy, egy asztal, tévé nincs, kilátás a semmire. A kávé hideg. Csak most jövök rá álmomban, hogy a ház, ez a ház, a víz alatt van, hát innen ez a végtelen, kék derengés, de álmomban kifejezetten tetszik ez a semmióceán, megszeretem, valóságként élem meg, és arra gondolok, a valóságban talán fel sem kell ébredtem.
Na jó. Ez csak egy fikció. Igazából azt álmodtam, hogy nem kell felébrednem soha többé, és hogy az örökkévalóságnak tengerkék színe van.