Őrzők

Nézem ezt a hirdetést reggelente, fiatal emberek ülnek a képernyők elé. A képernyők mögött ízléssel elrendezett képek a falon, vagy kertre néző ablak. Mind mosolyog, írni jó.
Írni tényleg jó, talán az egyik legjobb dolog, mert az ember csak leírja a gondolatait, meg amit a gondolatokhoz hozzáképzel: mondjuk színeket, formákat, egy-két mozdulatot. Gondolkodni, meg elképzelni pedig mindenki szokott. Óriásokat, sötét sárkányt, egy szakadékot, szürkekék tisztást az erdő közepén, harcot és ölelést, bármit, ami amúgy is van. És minden van. Vagy minden lehet. Árulás, halál, békesség.
Azt álmodtam, fogtam valakinek a kezét, aki haldoklott. Nem én voltam az, de talán egy másik nő, törékeny ujjai szárazon pihentek a kezemben, az arcán nyoma sem volt a félelemnek. Inkább csodálkozott, de hogy min, az elmúláson, vagy hogy mellette ülök és fogom a kezét, az nem derült ki. Szép nő volt, elegáns, de szenvedett. A fájdalom mindig átrajzolja az arcot. Őriztem a kezét a kezemben.
Tegnap sétálni voltunk odafent a félhomályban. Még szürke és barna az erdő, csak a földön zöldellik végtelen mezőkben a medvehagyma. Úgy álltak körénk a fák a tisztáson, mint akik őrségben vannak, törzseik közt állig felfegyverzett, láthatatlan tündérsereg. Aztán a tó. Még majdnem élettelen, állat nem mozdul benne, csak a szél kap bele a felszínbe, de a parton már fátylukat bontogatják a fák, férjhez mennének. Krisztus önkéntes menyasszonyai.
Hideg a föld is, nem melegítette át a nap, nem született meg a világ újra. Ha így marad, árva lesz ez a Húsvét.
Bergman szerint napi huszonöt perc séta legalább kell a démonaink ellen.  Persze odakint a szabadban, a fák közt. Őrzők mindig kellenek. Akik állnak a tisztás szélén, akik fogják a kezem míg haldoklom, akik a karjukba vesznek, hogy átadjanak az angyalnak.