Kifelé

Azon gondolkodom pár napja, az utolsó órák józanságában mi számít majd vajon. Gondolom, túl sok minden nem, legfeljebb a biztonság, a meleg, az élő test érintése. Ez persze nem meglepő, az életben mindig ezek a dolgok fontosak.
TSB tegnap haldoklót látogatott, ne így mondjuk, nagybeteget. Annyira természetes a remény az utolsó utáni pillanatig, az ember esendő, amennyire nehezére esik az élet, annyira nem akarja a halált.
Más. Olvasom Ágoston beavató beszédeit, de itt-ott torkomon akad a szöveg. Mondjuk a bevezető is. Próbálom helyén kezelni a szarkasztikus és bántó megjegyzéseket, de hiába. Bosszantanak. Csak én gondolom, hogy az Imitatio Christi nem valami opcionális dolog a kereszténységben? Elég ideges lettem a szöveg egyes részeitől, és amíg Ágostont menti a kor, addig a mai szerzőnek egyelőre nem találok mentséget. Utálok csalódni azokban az emberekben, akiket szeretek.
Két nap fejfájás után arra gondolok megint, hogy el kellene utazni. Talán olyan helyre, ahol nem ismerek senkit. Mindegy. Április közepén elmegyünk a Teraszra. Most erre vágyom leginkább. Ülni, csendben lenni, hagyni az időt.
Más nincs. Írtam reggel az áprilisról, meg a kórházi neonról. (KATT) Beveszek még egy fájdalomcsillapítót, és hallgatom tovább ezt a kiváló zenét.