Kezdetben

Mérőónt vett és lemérte. Lemérte az áthatolhatatlan setétség ragyogását...
Zohár - Kezdetben - Beresit

Ahogy az örömnek, úgy a szomorúságnak is súlya van, és mindkettő mérhető a szavak súlyán is. Az öröm szavai könnyebbek, a szomorúságé nehezebbek.
Az elmúlás szomorúvá tesz, igazságosan, az anyagé éppúgy, mint a lélek dolgaié. A nemlét áthatolhatatlan sötétség, benne ragyog minden, ami valaha volt, és ami egyszer talán lesz.
A Zohár szerint az Úr megmérte a sötétséget. Hasonlóképpen kellene hát az embernek is felmérni az elmúlást, megtapasztalni, hogy az elmúlás után nem a semmi marad, hanem a sűrű, olajosan csillogó, sötét ragyogás.  Ami most nincs, de volt, ragyog. Ami most nincs, de lesz, az is ragyog. Szomorúságra inkább csak az adhat okot, ami lehetne, lehetett volna, mégsincs, és nem is lesz. Az a nem meglévő a sötétség legmélyén, a legsúlyosabban nehezedik rá a világra.
Az ember, ha élő, van. Az Úr nyilván a meglévőket, így az embert is megméri időnként, a cselekedeteket és a gondolatokat az egyik serpenyőbe, a szándékot meg az elsírt könnyeket a másikba.  Végül aztán valami eredményre jut, amit igazán csak ő ért, el is kedvetlenedik, csapkod, káromkodik, de egy borús napon, talán látja majd, hogy ez jó. Minden pillanat a világ újrateremtése. Csodálatos és értelmetlen, gyűlöletes és fontos.
Majdnem minden reggel a nincsre ébredek. Arra, ahogy a sötétségben Isten ül, és arra vár, hogy valami majd felragyog. Én is arra várok.