Financiál

Hát itt van a várva várt négy napos hétvége, amikor is végre kialudhatnám magam, és lehetne valami cukker kis felhőtlen poszt a csicsergő madarakról, meg az élet értelméről. Ez volt a terv, mármint az alvás része, mert cukker posztokat azért nem tervezek előre igazából. Az elmúlt egy évben tényleg borzalmasan sokat  dolgoztam. Nem, nem a munkamánia , nem a harácsolás, nem a nagy célok, hanem az életben maradás miatt.
Amúgy nem zavar a munka, a sok sem, pláne ha úgy érzem, értelme van. Enni adni a gyerekeimnek, nem az utcára kerülni, adott esetben még eljutni ide, meg oda, jó nem nagy utazások, csak az emberi lét értelmes minimumprogramja.
Ehhez képest tegnap a könyvelő nem mondott semmi biztatót. A cég, amiben állítólag én vagyok a főnök, és aminek az ügyeibe kezdettől fogva gyakorlatilag semmiféle beleszólásom nem volt,  továbbra is haldoklik. A tanulópénz az enyém, ezzel egy éve tisztában vagyok, csak sajnos már semmiféle vagyonom nincs, tehát tanulópénzem sincs. Arra jutottam, szívás oké, még hét szűk esztendő, de felveszek némi kiváló kamatozású kölcsönt, aztán még annál is többet dolgozom, mint eddig, de kifizetem az adósságokat, aztán hajrá, hátha marad néhány év, ami nem a kuporgatásról meg a sosincs pénzemről szól. Mindezt persze úgy, hogy egy rendkívül olcsó minilakást bérlek, amiben alig férünk el.
Most úgy áll a dolog, hogy ha sikerül is kifizetnem a cég felhalmozott adósságait, ha... hát ez is kellemes gondolat, mert mindenki úgy beszél százezres bírságokról, mint ahogy én ötszáz forintokról beszélek, akkor sem tudom megszüntetni a céget, mert amit az adózott jövedelmemből hét év alatt majd egyszer kifizetésre kerülő kölcsönből most berakok, az tagi kölcsönnek minősül, tehát a cég megszüntetésekor ajándékozási illetéket kell fizetnie a cégnek a pénz után. Újabb egy millió. Úgy, hogy az éves keresetem kettő. Úgy, hogy nincs semmim. Úgy, hogy a gyereknek nadrágot venni alaposan átgondolandó, hosszútávú beruházásnak minősül.
Én tudom,  hogy nem vagyok egy pénzügyi géniusz. Azt is tudom, most már legalábbis, hogy közös bankszámlát és közös életet nyitni nem nagyon érdemes senkivel. És azt is, hogy ezzel a tudásommal elmehetek a picsába.
Én soha életemben nem akartam megkeseredett, gyanakvó ember lenni, mert genetikailag alkalmatlan vagyok rá. Azt is mindig tudtam, hogy vállalkozni sem vagyok alkalmas, mert egyáltalán nem értek hozzá, én még azt se értem, amit egy könyvelő kérdez. Hogy Istennek mégis milyen célja lehetett azzal, hogy egy olyan emberhez menjek hozzá, aki mindezt kihasználva tönkreteszi az életem, na az még egy nagyon érdekes kérdés. Majd egyszer kérdezzem meg tőle, ha összefutunk.
Azt viszont nagy bizonyossággal mondhatom, hogy lassan azért meg tudok írni egy Hogyan basszuk el az életünket tíz könnyű és egyszerű lépésben című bestsellert. A könyv a bizalomról fog szólni, meg arról, hogy ennek semmi köze a józan észhez, csak a szeretethez, ami nem egy közgazdasági fogalom. Elindulunk benne egy kedves, gyanútlan fiatal nőtől, és eljutunk a majdnem teljes összeomlásig. A könyv esetleg lehet olyan, hogy két befejezése van, az egyikben a főhős OP (Ostoba Picsa) hetven évesen még mindig másodállásban takarít abban a szocotthonban, ahol lakik, vagy bé verzióban vásárol egy sok-sok sorozat kilövésére alkalmas gépfegyvert, és másfajta takarító vállalkozásba fog.
Már sokat gondolkodtam azon, hogy lehettem ennyire barom, de a mai napig nem tudom. Az egyetlen dolog, ami ebben vigasztal, hogy erre még a könyvelő is azt mondta, ő sem gyanakodott. Majd neki is eladok egyet a bestsellerből.
Hát így. Ma is bőgve ébredtem. Ezt most nem azért írom, hogy szánakozni kelljen rajtam, csak adalék a pihentető négynapos hétvégéhez. Tudom, nem kellene aggódni a jövő miatt, én mégis szeretnék egy normális, ha nem is gondtalan, de legalább átlátható életet. Szeretnék felelősséggel dönteni az engem érintő kérdésekben, és szeretném, ha legalább annyi pénzügyi tartalékom lenne, hogy fussa belőle egy hamvasztásra.
El vagyok keseredve, és kimerült vagyok. És elegem van.