Térelmélet I

keddiorr: boldogságröptetés a zsiványtanyán

Vonalak. Egyenesek, a végtelenből a végtelenbe tartanak. Ezeknek a vonalaknak semmi közük egymáshoz, látszólag nem fognak találkozni, se a végtelen térben, se a végtelen időben. Talán nem is logikus, hogy találkozzanak, aztán mégis. Keletkezik valami görbület az időben, és onnantól fogva azt nem lehet érteni, addig hogyan volt másképpen. Mi volt a valami helyén, amikor nem volt ott semmi? A vákuum nem életfogalom, inkább fizika, de a tér görbületének, a gravitációs hullámoknak lehet közük az élethez, mert az emberi kapcsolatokban is lehetnek gravitációs hullámai. Csak azt nem tudom, van-e választás abban, ki vonz kit.
Most, hogy megtalálták a gravitációs hullámot, mindjárt azt is meg kellene vizsgálni, mi köze van ennek a létezéshez. Meg Istenhez, Hogy az létezik-e csak, aki ilyen hullámokat kibocsát?
Na jó, ez se nem ontológiai, se nem fizikai poszt akart lenni, csak érdekesség, az emberi kapcsolatok értelmezése. Meg az isteni szándéké, mert Isten sosem lehet kihagyni semmiből.
Mindenesetre ma megpróbáltam elképzelni az életemet egy festményben. Nem vonalakkal, azok kuszák lennének, mint Jackson Pollock képei, inkább rendes képnek. Azt hiszem, nonfiguratív lenne, formák, vonalakkal körülhatárolt és nem körülhatárolt színek a térben. Ez volnék én most. Boldogságröptetés a zsiványtanyán.