A földön

Azon gondolkodom, hova lehetne elutazni hirtelen. Bedobni a hátizsákba egy váltás ruhát, egy fogkefét, aztán nekiindulni, határokon, normákon és elvárásokon túl; csak menni, míg a szemünk bele nem fárad a távoli hegyek kékjébe, míg el nem fogy az összes magunkkal hozott pénz, míg le nem merül minden telefonunk, míg elfelejtenek minket mind, akik gyűlöltek, és már azok is, akik valaha szerettek. Mennénk sok mérföldön át keletnek, mert ki keresne minket keleten, hát senki, aki indul, nyugatra megy, és elmennénk egészen az utak végéig. Ott nem kérdezne tőlünk senki semmit, mert nem értenénk a kérdést, és senki nem értené a választ sem, ott mindig összetartoznánk, nem lehetne minket egymás nélkül elképzelni, az emberek, akik együtt járnak a halpiacra, így emlegetnének minket, bár, azt hiszem, te nem is szereted a halpiacot, de azért eljönnél velem. Egy nagyon kicsi házban laknánk a földnyelv végén, a falakon nem lennének képek, de az ablakból látszana az óceán, és nem volna semmiféle bútor abban a házban, nem volna ágyunk sem, a földön aludnánk, mégsem hiányozna semmi.
Persze nem utazunk el, nem járunk a halpiacra, és nem látjuk az óceánt. Csak néha nézünk kétségbeesetten keletre.