Privát

Csillagászati értelemben véve tegnapelőtt átfordultunk a reménybe. Ez persze nem látványos, én ebből nem is érzek túl sokat, mert a tél még visszavan, kétharmados időtöbbségben a fagy. Legfeljebb mostantól kicsit világosabb lesz, jobban látni a fákon kikristályosodó halált.
Tetszik amúgy, van ebben valami szép tényleg, a szépség pedig mindig sugároz egy kis reményt. Talán.
Azon gondolkodom, végül is milyen iránya van a reménynek, ha egyáltalán... fentről lefelé tart, Istentől az emberhez, vagy épp fordítva, lentről sugározza be a fagyott, üres eget? A remény matematikai értelemben nyilván vektor. Akkor bármilyen iránya lehet, és ha így, mutathat egyik embertől a másikig.
Az utolsó iskolai napon ajándékoztunk. A lány, akit húztam (akinek a nevét kaptam, pontosabban), kapott tőlem egy magam készítette ajándékot is. Nem tűnt úgy, mintha örülne, kicsit rosszul is esett, hogy talán nem volt értelme órákat tölteni ajándékkészítéssel, ha mindegy. Aztán írt egy privát üzenetet, amiben meghatottan köszönte meg, hogy ennyi időt áldoztam az ajándékára, és hogy nagyon tetszik neki. Mostanában az öröm is olyan titkos dolog lett, a megváltást is mindenki maga intézi, privátban.
Furcsa, hogy van ez a mázas, ez a csillogó, süteményillatú public boldogkarácsony, meg van a privát, a küzdelmesebb, a csendes örömnek az a pár órája vagy pár perce, amiért az ember keményen megdolgozik, és amit ebben a nagy zajban, nagy mázban foggal és körömmel kénytelen óvni magában.
Az jutott eszembe, szerdán Röhrig olyan köztéri szobrokról mesélt, már nem tudom, hol vannak ilyenek, amelyek hajléktalanokat ábrázolnak a padon fekve, de a lábuk át van szegezve. Ilyenek vagyunk talán mi is, nézzük egymást, és nem látjuk az Istent, aztán néha, nem publikusan, csak úgy privátban mégis kiderül, hogy a másik lába is át van szegezve.
Talán furcsának hangzik, de azt hiszem, az ember is vektorjelenség. Illetve nem is egyszerűen iránya, inkább spinje van, mint a kvantumrészecskéknek. Ez is egy Biedermann-sejtés. Csak már nem tudom, hányadik.