Közelítő

Csontot rágó, ízületet nyúzó hideg van odakint, még az egyszerű mondatok is millió jégszilánkra repednének, ha volna kedve bárkinek megszólalni, de nincs. Mit lehetne mondani... Az ember pont olyan takarékos a szavaival, mint a mozdulataival, maga köré vonja őket, bevackolja magát közéjük. Ha szerencsés, tollkabát, ha kevésbé, használt újságpapír. Vagy ezt már írtam valamikor, lehet, a mondataim úgy ismétlődnek, mint a napjaim, néma kísérők, kedvetlen társak.
Ahogy közelítenek a legsötétebb napok, úgy keresi az ember a fényt. Áttelelne, kihúzná valahol fájdalom nélkül, ha lehet. Nem lehet. Minden nap lassul, sűrűsödik az ereimben a vér, minden reggel tovább tartom csukva a szemem, minden este több üresség van a szavaimban. Teret foglal magának a rosszkedv.
A hajszálerek vékonyka üvegét szétrepeszti a fagyott vér, lila foltokat rajzol a bőr alá. Még néhány hét és magányosan derengő márványtest leszek; unott női akt a 21. századból, jegyzi meg majd a kövér múzeumi teremőr, jéghideg mellekkel, és fintorog hozzá.
Ezen a héten minden fény elfogyott a világból, veszélyes hely lett ez itt, talán ki sem szabadna mozdulni egyáltalán, ülni kellene a fényben, tűz mellé telepedni és együtt lenni.
Álmos vagyok és fáradt, nem szeretnék mondani semmit.