Vertigo

Napok óta szédelgek. Egy darabig a vashiányra gondoltam, de már nem vagyok benne biztos, mert szorgalmasan szedem a vastablettákat, és mégis. De nem csak én szédelgek, a mellettem ülő kollégák is. Vírusos szédelgés. Amúgy lehet influenzavírus persze, vagy magas vérnyomás, esetleg alacsony. Vagy front. Vagy papucs orrán pamutbojt. Ja, az a legkevésbé talán.
Az egymástól elkapott szédülés eszembe juttatta, amit tegnap olvastam a hálózatos könyvben: hogy a fizikai közelség számít a legtöbbet; már ami a boldogságot és a magányt illeti. Ha a barátaid, a szomszédaid, a közeledben élők boldogok, te is boldogabb leszel. Ha magányosak, te is többször éled meg a magányt. A valahány kilométerre élő barátok már nincsenek hatással az emberre. Ez azért kár. Vidám barátaim vannak tőlem távol.
Mióta száműztek a nagytanáriba, az egyik legnegatívabb, legdepisebb, legmagányosabb nő mellett ülök. Story of my life. De nézzük a dolog jó oldalát: én meg biztos javítok az állapotán. (Mondjuk nem úgy tűnik, de nem kizárt, hogy olykor otthon boldog, és mosolyog.)
Más. Tegnap rájöttem, milyen boldoggá tesz, hogy egyre kevesebb közöm van Bridgethez. Olyan jó, amikor nem látom, de az a legjobb, amikor nem is hallom. Vérlázító, milyen mondatok esnek ki a száján, de nyilván fel sem tűnik neki, mert automatikusan rúg bele mindenkibe. Elutazhatna picit egy távoli, lakatlan szigetre. Csak hogy ne fertőzzön. Közegészségügyi száműzetés.
Más nincs. Nagyon kellene aludnom délután, különben a színházban fogok.