Több

Ma éjszaka kifagyott a lélek a világból. Úgy dermedt meg minden, abban az utolsó mozdulatában, ahogy éjszaka aludni ment, és ahogy majd egyszer, sok év múlva egy kórházi ágyon mi is beledermedünk egy utolsó simogatásba. Szép ez a halál. Szép, mert utána néma a reggel, a mozdulatlanságot nem zavarja senki, az éjszakának nincs túlélője. Könnyű, fehér csipkehalál a padon.
Az élet több, mondod, mint a szavak, és igazad van, mindig igazad van, az élet simogatás, testmeleg szövetekben lüktető, nehéz vér, sötét zsírszövetbe rejtett emlékezet, az élet a simaizom munkája, pitvarokban kergetőző vér, egymáson elmozduló porcok, feszülő és ernyedő inak, nyilalló fájdalom, felhorzsolt bőr. Közben álommeleg labirintus is; szelepek és kamrák, pitvarok és csarnokok, és víz, és nyirok, és vér, és örvénylő energia. Én ezt szeretem benne a legjobban.
Az élet nem néma. Nem is tud az lenni, mert ha nem is szól, ha kedvetlenül is hallgat, akkor is zene. Az élet lüktet a feszes dob bőrén, az élet mozdítja a húrokat, hogy a rezgés betölthesse a hangszer testét, a tüdőből kiáramló levegő pedig ezerféle hangszeren keresztül jut a szabadba.
A halál gyönyörű szép, néma és mozdulatlan csipkehercegnő, az élet... az élet vörös, sárga és kék ruhában pörgő, vastag csípőjű táncosnő. Mindkettő szép, de ma reggel a néma, halálra fagyott táj előterében mégis inkább táncolni lenne kedvem.