Az alvásról

"Ez vagyok: ölelések, mosolyok, bátorság, jókedv, gúny, lustaság és [most] alvás." (Clarise Lispector)

Advent van, jönnek és mennek az angyalok, ez a dolguk, hozzám is jött, aztán el is ment egy. Öröm és szomorúság, fény és sötétség a december.
Ha rajtam múlna, ha lehetne, most bezárkóznék egy hónapra, és aludnék. Magamra húznék egy takarót, egy akácméz és meleg tej szagú téli álmot, és csak akkor nyitnám ki a szemem újra, ha már itt volna az ideje.
Az egész élet advent; várunk és szeretünk, szeretünk és várunk.
Persze nem rajtam múlik, nem lehet, és nem is tudok (eleget) aludni. Felébreszt valami nyugtalanság. A világé vagy a sajátom, esetleg azoké, akiket szeretek. Nem lehet ezt megfejteni.
Olvasok egy könyvet a hálózatokról, és arra gondolok, valóban össze vagyunk kötve mi mind, akik törődünk egymással, akik szeretjük egymást, hiszen a másik éjszaka közepén idegesen ránduló lába minket is felébreszt. Több szeretet, kevesebb nyugtalanság, és a világ többet alhatna. Hát erre lenne való a szeretet. A másikat, és végső soron magunkat is elringatni.