Mindennapok

Ahogy közeledik az ünnep, úgy lesznek egyre fontosabbak a mindennapok. Nem azért, mert az ünnep olyan sok dologban különbözik a mindennapoktól, hanem éppen azért, mert annyira hasonlít rá. Az ünnep a mindennapokból táplálkozik, az egyetlen különbség köztük talán csak az idő ünnepi, megengedő volta: az ünnepek reggelén ráérősebb a kávé, hosszabb a nyújtózkodásra szánható idő.
Szeretem, hogy az ünnepeknek vannak hagyományai, de nem szeretem, hogy ezeket a hagyományokat elvárásként értelmezik az emberek. A Karácsony előtti rendrakásnak és nagytakarításnak, azt hiszem, inkább kell szólnia az örömről, a várakozásról, mint a mit szólnak, ha nincs minden függöny kimosva és kikeményítve kérdésköréről. Lehet rólam azt gondolni, hogy egyre lustább vagyok, de én tényleg akkor takarítok, amikor kedvem van. Azt is szeretem, ha rend van körülöttem, de ha nincs kedvem, akkor nem rakok rendet.
Az a tapasztalatom, hogy azokra az ünnepekre emlékszem szívesen gyerekkoromból is, amikor nem kellett órákat idegesen sikálni a lakást, amikor lehetett a fenyőillatban heverni, és szaloncukorkötözés címén régi, szirupos filmeket bámulni a tévében. Felnőttként ilyesmiben nem nagyon volt részem, de mostanában megint törekszem erre is. A furcsa módon megkerült két szabadnapomat majd szívesen töltöm takarítással és rendrakással, de Karácsonykor biztosan nem leszek hajlandó hajnalban kipattanni az ágyból, hogy nyolcfogásos ebédet főzzek, és vasaljak még egy kicsit. (Ebben a műfajban minden idők legkedvesebb megoldása Emmáé, akiknél tavaly bundáskenyér és pezsgő volt az ünnepi menü.)
A visszalévő két hétben én a magam részéről igyekszem valahogy a mindennapokat rendbe tenni, mert akkor az ünnep is nyilván rendben lesz. Már az a része persze, ami rajtam múlik.
Más. Tegnap TSB kettővel ezelőtti osztálya volt nála a hagyományos karácsonyi forralt borozás alkalmából. Továbbra is meghívnak, én meg élvezem, hogy évente látom, hogyan haladnak előre a felnőttség útján; idén már esküvők és eljegyzések voltak terítéken. Sic itur. Ahhoz képest, hogy korán el akartam jönni, ez nem annyira sikerült, itthon mindenesetre már nem sok dologra volt energiám. Valamiért továbbra is 2.45-kor ébredek, amit nem tudok megfejteni, de igyekszem nem felhúzni magam, mert az csak ront a helyzeten. Egy óra forgolódás, szellőztetés, meg egy fájó ér jegelése után végül sikerült visszaaludni. Hogy ez az inszomnia most éppen minek köszönhető, azt nem tudom, de mindegy is. Majd megszokjuk egymást. Kár, hogy villanyt nem tudok kapcsolni, akkor rommá olvashatnám magam.
Más nincs, van harminc nagyon fontos és megválaszolatlan emailem. Nem tudom, mikor írok, de tartsatok ki.