Identitás

Az ember mindig tanul - a világról, Istenről (amit legtöbbször a fontos, a nem egyedi, az általános, a szabály, a közösségi érték, a kultúra szinonimájaként használ), de leginkább önmagáról. Azt, hogy ki vagyok én, hogy hol állok a világban, hogy miképpen viszonyulok a létezéshez és a nem létezéshez, hogy milyen erkölcsi, fizikai vagy éppen társadalmi szabályrendszerekbe illeszkedem. Ki vagyok én? És ki vagy te? Van-e mi? És miért vannak úgy a dolgok, ahogy vannak? Az ember többnyire ezeket a kérdéseket teszi fel önmagának, amikor gondolkodik.
Tegnap egy nagyon érdekes filmet láttam a moziban, ami egy klezmerformáció zenei projektjéről szól (Nazaroff projekt), de igazából a mai zsidó identitás boncolgatásán keresztül valami nagyon általános és fontos dologról, az ember identitásáról beszél.
A film maga szokványos zenés dokumentumfilmnek indul, megismerünk pár kiváló zenészt, akik ide-oda utazgatnak és zenélnek, történetesen klezmert, illetve valamit, amit ők klezmernek hívnak, de inkább nevezném hagyományos jiddis zenének. (Nem vagyok zenetudós, nem megyek bele, szerintem mi a különbség.)
Aztán ahogy haladunk előre a filmben, a beszélgetésekből az identitás, a mai zsidó identitás, meg egyáltalán a gondolkodó ember identitása is, kibomlik.
Ki az, aki zsidó? Aki Izraelben él? Aki vallásos? Aki beszél héberül? És egyáltalán mi az identitásunk alapja? Nem csak a zsidó ember identitásának alapja, hanem az emberé úgy általában? A nyelv, amit beszél? A hagyomány? A kultúra? Jó és időszerű kérdések ezek Európában és Európán kívül is.
Azt hiszem, azért is tetszett a film, most persze a zenéjén kívül, mert az alkotó, gondolkodó ember identitását sokrétegűnek tudja láttatni. Az ember nemcsak New York-i, nemcsak zsidó, de mondjuk magyar, román, zenész, szerelmes, forradalmi, anticionista és még ki tudja, mi nem. Az identitásunk rétegei egymásba olvadnak, az embert magát pedig ez a sokféle íz egyszerre határozza meg.
Van Daniel Kahnnak egy elég érdekes gondolatsora ebben a filmben a történelmet illetően is. Hogy igaza van-e, azt nem tudom, de tegnap óta ezen gondolkodom. Egy berlini erkélyen állva arról beszélt, Berlin nem csak a népirtás helyszíne, az elkövetők hazája, hanem az áldozatok hazája is. Szerinte nem az a kérdés, megtörtént-e a szembenézés a múlttal, inkább azt kellene belátnunk, hogy a múlt nem ment sehova, hogy a történelem velünk él. Érdekes gondolat. Szerinte például nincs is méltó emlékhelye a holokausztnak, és bár nem felejteni kell, az emlékezésnek a botlatókövek méltóbb momentumai.
Tényleg nem tudom, igaza van-e, talán nem is kell, hogy az ember univerzális igazságokat fogalmazzon meg a történelmi narratívával kapcsolatban, elég, ha önmaga számára érvényes igazságokat talál. Olyan igazságokat, melyek elhelyezik őt a világban, melyek segítenek neki abban, hogy otthonának érezze azt a teret, amiben él. Talán valójában az a baj ebben a posztmodern világban, hogy identitások nélküli, vagy éppen önmagukat csak egynemű identitásként elképzelni tudó emberek vergődnek abban az egyébként nagyon is sokszínű térben, ami körülveszi őket.
Bereczki Csaba Soul Exodus című dokumentumfilmjét feltétlenül ajánlom minden gondolkodó embernek, mert elgondolkodtat, és mert talán segít kicsit kilépni abból a furcsa és értelmezhetetlen gondolatkörből, hogy ki a  magyar, ki a zsidó, ki az amerikai ésatöbbi. Milyen szerencsés vagyok, hogy zsidónak születtem, éneklik a Projekt Nazaroff tagjai. Persze úgy értik, ahogy ezt érteni érdemes: Milyen átkozottul szerencsés vagyok, hogy embernek születtem.