300

Nem akar vége szakadni a nyárnak. Ha volna még Olümposz, arra gyanakodnék, valami kicsinyes bosszút állnak az istenek rajtunk, de attól tartok, mi már az isteneket is régen kiirtottuk erről a világról. Az az egy, aki maradt, meg nem ér rá a személyes bosszúra, csak menedzseli, ami megmaradt. Jól-rosszul, ahogy sikerül neki. Istennek lenni hálátlan feladat, egyedüli Istennek meg kétségbeejtő lehet. Azon sem csodálkoznék, ha rendszeresen piálna.
300 csapás, jutott eszembe reggel, mehetnék Truffaut nyomában, mert ennyit tüsszentettem egymás után. Na jó nem, de ennyinek éreztem. Lázadás a pollenek ellen. Vagy a szeptember ellen. Rezisztansz.
Ma megyek ételt osztani, tüsszögés helyett ez talán több gyakorlati haszonnal rendelkező lázadás a társadalmi normák és normálatlanságok ellen, de azért ez sem egyszerű, mert ezen a szegény vidéken nehezebben adnak az emberek. Az adni hagyománya megszűnőben van, a kapni lépett a helyébe, hiába, hogy az adás, az odaadás mennyivel inkább gazdagítja a lelket. Nyomorultak lettünk ezen a világon, mert túl sok mindent birtoklunk.
Azon gondolkodom, hogyan lehetne ezt továbbadni vagy éppen megtanítani a gyerekeknek. Az adás, az odaadás (akár a tudás iránti is) örömét. Meg egyáltalán az egymás szeretetének, a világra, az emberre való rácsodálkozásnak az örömét. Pár napja beszéltem egy fickóval, aki arról mesélt, az első osztályos gyerekéből egy hét alatt kiölte az iskola a kíváncsiságot. Jaj nekünk, ha ez így marad.
Más nincs, ma prehétfői szindróma elleni kirándulást tervezünk TSB-vel. Majd lesznek fotók, de addig legyen nagyon jó zene a Gramatiktól. Vasárnapi jammin'.