Ív

Az én ívemet helyeztetem a felhőbe (Ter 9,13) a világ teremtésének napjától kezdődően.
(Zohár)

Dé mesélte, hogy az egyik középiskolai osztálytársa öngyilkos lett. Kiugrott az ötödikről. Vagy, legalábbis az anyukája szerint, kiesett. Baleset volt. Végtére is minden halál baleset. Zavar Isten szép rendszerében, váratlan, és visszavonhatatlan hiba. Fatal error.
Tényleg nem tudom, van-e, aki szépen ugrik, aki bízik a lét számára elviselhetetlen könnyűségében, és titokban arra számít, megindul majd a felhők közé ő is, mint tegnap este a buborék a fürdőszoba plafonja felé. És hogy aztán melyik az a pont, ahonnan már csak a zuhanás van, a csalódott, rongyszerű test, meg a fizika kényszerű találkozása a metafizikával.

Tegnap végképp másé lett a Terasz. Másé lett. Persze sosem volt az enyém, nem úgy birtokoltam, a terhe sem az enyém volt, nincs miért nehéznek lenni a szívemnek, és mégis... annyi sok éven át sziget volt, nyugvópont, menedék a világtól. És persze, lesz majd másik, sok más terasz, ahol jól érezzük majd magunkat, mert mi számítunk, nem a GPS koordináták, de nagy betűvel talán egyiket sem írjuk. Vagy mégis. Ezt sem lehet tudni előre.

Amúgy csendes és ostoba bizalommal vagyok a világ iránt. Nem vagyok biztos benne, hogy helyesen teszem.