Tényleg

Vannak olyan napok, amikor komolyan kétségbeesem, mert úgy érzem, magamra maradtam a világban. Ilyenkor azt érzem, minden elveszett, és nincs remény.
Tegnap megbeszélés volt, valójában Bridget intézett szózatot alattvalóihoz arról, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyunk elégedve. Komoly pszichés kórkép bontakozik ki. Elnéztem a kollégáimat, és szomorúan állapítottam meg, hogy ugyan mindenkinek tele a hócipője, de szólni nem szól senki, nem kérdez, teszi, amit mondanak neki. Ide sikerült zülleszteni ezt a közösséget, ez a nagy eredmény. Mondjuk a szülőket sem értem.
Tudom, mondják eleget a barátaim, ha mindenki szembe jön az úton, nyilván én vagyok rossz helyen. Persze nyilván nem mindenki ért egyet azzal, ami történik, sokunknak van elege a fejetlenségből, sokan keressük a vészkijáratot ebből a mini tébolydából, ki így, ki úgy. Én tegnap Claire óráján. Az óra végi mantra különösen szép volt, és legalább rendesen aludtam éjszaka. Kár, hogy reggelre megint minden hátizmom görcsbe rándult.
Más. Beleolvastam Csáth naplójába. Egy kalap szar. Jó, a naplóknak nem mindig van irodalmi értékük, de erre nem is tudok mit mondani. Arról szól, kit hogyan dugott meg. Mondanám esetleg, hogy ki mindenkivel szeretkezett, de hát szeretetnek itt nyoma sincs, sőt, még akkor sem, ha olykor édesnek hív egy-egy nőt. a szavakat is tönkre lehet tenni. (Soha ne használjam többé az  édes szót senkire.)  Egy roncs lélek üres, lélektelen, értelmetlen dugásai. Végtelenül nyomasztó gondolattalanság. Tényleg nem szabadna kiadni senki naplóját.
Más nincs. Ma találkozom a nagylánnyal, aminek nagyon örülök. Mindig szeretek időt tölteni vele. Este Krasznahorkai, remélem, érdemes lesz elmenni. Egyébként meg legyen már péntek.