Emberség

A mindennapos küzdelemben elég gyorsan elfelejti az ember, hogy mi a normális és elvárható, mert a saját megoldandó feladataira koncentrál. Ilyenkor azért néha érdemes kilépni a mindennapokból, meghallgatni néhány nem tanárt, megismerni a mesterségesen megnyomorított magyar közoktatási és társadalmi viszonyokon túl is.
Szerencsés ember vagyok, mert sok tanár barátom van, és sok nem tanár barátom is van. Amikor már éppen kezdek belesüppedni és beletörődni a megváltoztathatatlannak tűnő mindennapjaimba, akkor beszélgetek egy kicsit egy külsőssel. A külsősön azt értem, hogy nem tanár, esetleg nem magyar. Ilyenkor aztán azzal szembesülök, hogy nem, hiába kezdtem már megint megszokni a mindennapos káoszt, ez nem hogy nem normális, hanem megdöbbentő fejetlenség, szakmaiatlanság, felelőtlenség, életekkel való játszadozás.
Azt hallgatom, nap mint nap, csak tegyük a dolgunk úgy, ahogy lehet, legyünk innovatívak, kreatívak, ha nincs terem, ha nincs könyv stb. oldjuk meg. És ne gondolkodjunk, egyszerűen csak tegyük, amit mondanak. Biedermann te meg ne akadékoskodjál, itt mindenkinek szenvedni kell. Hát, nem tudom. Tényleg úgy nézek én ki, mint Jézus Krisztus női reinkarnációja? És hát az is hol van megírva, hogy a diákoknak ezerrel kell szívni, hogy egy rendszer, na jó, ne szépelegjek, egy csoportnyi gátlástalan gazember, lelkifurdalás nélkül lophatja el a gyerekkorukat, a legszebb, legérdeklődőbb éveiket, a művelődéshez, az esélyegyenlőséghez, az önérvényesítéshez való jogukat?
Adele kérdezgetett pár hete a munkámról, és elképedve hallgatta, milyen körülmények között dolgozunk. Nagyon máshonnan jön, nagyon mások a tapasztalatai. Csak nézett szomorúan, és azt mondta, hogy hát akkor az én munkám borzasztóan fontos. És hát basszus, ezt annyira hajlamos vagyok elfelejteni, de tényleg az. Ahogy minden lelkiismeretes, igényes, emberséges tanáré. És most nem magam miatt mondom, de a magam biztatására, hogy soha ekkora szükség nem volt a józanul gondolkodó, tájékozott, műveltséget közvetítő és a gyerekeket szerető tanárokra.
Egy barátom írta az egyik Facebook bejegyzésében, hogy egyre inkább úgy érzi, a tanárok hősök. Valentyinának meg igaza van, hogy az oké, hogy hősök, de egyre szarabbul nézünk ki. Na mindegy, egy biztos, bármennyit is kell harcolni, egy dolgot a tanárokból nagyon nehezen lehet kiirtani: az emberségüket. Már persze, akinek van.