Miről
Nem emlékszem, kinél olvastam, de valaki azon borongott, sok kortárs író nem jó dolgokról ír. Mármint nem az a baj, hogy nem a jóról, mert mindenki arról kell írjon, amire indíttatást érez, hanem hogy nem előremutatóan ír a rosszról. Legalábbis én így értelmeztem az olvasottakat. Kár, hogy nem tudom ezt most meghivatkozni.
Akkor egyébként én ezzel nem értettem egyet, de tegnap eszembe jutott megint, mert az írói felelősségen járt az eszem. Olvasom Györe Balázs könyvét, regénynek mondják, hát jó, bánom én, legyen posztmodern regény, ha így kell hívni ezt, és nem tetszik. De nem úgy nem tetszik, hogy rossz olvasni, mert persze, hogy rossz, hanem úgy nem tetszik, hogy nem értem, minek. Minek ír valaki le egy teljes egészében feldolgozatlan traumát.
Én emlékszem, milyen volt olvasni a Nincsteleneket, hogy milyen rossz, de arra is emlékszem, az ott egy feldolgozott trauma volt. Legalábbis ez volt a benyomásom.
Nem feldolgozatlan traumákat akarok olvasni, abból nekem is van, köszönöm szépen. Az irodalomnak, azt gondolom, nem ez a dolga. Arra ott a tévéhíradó, meg a sok szemét, ami ömlik ránk mindenhonnan. Ezt is csak azért olvasom most végig, mert ígéret köt.
Azt gondolom, az író írjon jóról vagy rosszról, ahogy tetszik neki, de ne írjon se feldolgozatlan örömről, se feldolgozatlan bánatról. Előbbiből lesz a giccs, utóbbiból a nem is tudom, mi. Valami lélekprés. Lélekmustot vegyenek. Hát nekem inkább a bor.
Más. Vasárnap van, sok szép szeretetszolgálat elé nézek ma. Rendet fogok rakni például. A Tao szerint a rendrakás harmóniát teremt az ég és a föld között. Harmóniateremtési projekt. Ezt szeretem.
Éjjel sokat aludtam, hajnalban nyomasztó álomban vergődtem: utaznom kellett valahová vonattal, de nem tudtam, mikor indul a vonat, és minden óra, amire ránéztem, más időt mutatott. Álmomban elvesztettem az időt.
Más nincs. Egyszerre három könyvet olvasok. Györét kötelességből, Dantét vigasztalásul, Kabait meg kíváncsiságból. Dante gyönyörű, még ha a Pokol is, az avasi keserűben meg olvastam egy szép verset. Az a címe: Kartográfia. Valahol van egy hasonló blogbejegyzésem. Majd előkeresem hozzá.

"Minek ír valaki le egy teljes egészében feldolgozatlan traumát."
VálaszTörlésAzt hiszem, azért, mert terápiaként kezeli az írást... Egyetértek a te megállapításoddal: egyszer - évekkel ezelőtt - ezt valahogy úgy fogalmaztam meg, hogy bizonyos távolságnak kell létrejönnie az író és az általa elszenvedett esemény között, hogy abból irodalmi mű születhessen. Le kell ülepednie, mint a török kávénak...
Bocsánat, hogy csak most válaszolok. És hát igen, ülepedni kell(ene). :) Ilyen kávét ittam Lengyelországban nyáron, és azt mondta rá az egyik pasi, ezt Izraelben iszapkávénak hívják. Ha inni akarunk, ki kell várni, míg leülepszik. Egyébként nagyon finom.
Törlés