Gyerekség

Olyan gyerekek vagyunk.

Gyerekek vagyunk, szép, szeplős bolondok. Nem azokká lettünk, mindig azok voltunk.
Hiába a felnőttség, milyen felnőttség, ugyan, ez már a hajlott hátú kor, a fájós derék, az engedetlen térdízületek kora, amikor a hajunkon egyre gyakrabban áttetszik a színtelen idő, a gyerekség az emberben örök lakos. Nem felnőtté válunk, nem leszokunk a kergetőzésről, a játékról, az egyszerű, lelkifurdalás nélküli örömről, csak zárójelbe tesszük.
Úgy képzelem, ül ez a gyerek mindenkiben, egy kicsi, szűk, gyakran sötét odúban, oda dugtuk, mert útban volt a felnőttségben, a komoly döntéseknél, ne lábatlankodjál már itt kislányom, ne szaladgálj itt, édes fiam, mert nyakon váglak, ülj csak ide le egy kis időre… aztán, hol feledékenységből, hol csalódottságból, de ott felejtjük. Ki a kamra felső polcán, a tavalyi cseresznyebefőtt mögött hagyja kucorodni, ki a nagymama mosott, keményített párnahuzatai mögött. Nem gonoszságból, inkább valami rosszul értelmezett kötelességtudatból.
A felnőtt sokszor hiszi, hogy a kötelesség, a munka, az élet úgy általában, mármint a felnőtt élet, kényszerűen és szükségszerűen komoly, hadd ne mondjam, pedig gyakran gondoljuk néhányan (sokan?) örömtelen.
De ha nincs is szem előtt az a kedves, játékos gyerek a mindennapokban, amikor komoly képpel járkálunk, amikor nagyon megbízható felnőttek módjára felelős döntéseket hozunk, amikor szigorú, mosolytalan, egyenes mondatokat írunk vagy rövid, velős, árnyéktalan válaszokat adunk, nem megy sehova. És nem hogy nem megy sehova, de figyel és vár. Résen van.
Gyerekek vagyunk. Nem lettünk, mindig azok voltunk, de mostanában, szerencsére, látszik is rajtunk. Ha azt mondom, gyermekké tettük egymást, úgy értem, ahogy talán a költő is értette: levettük egymásról az évek terhét, kinyitottuk a kamra vagy a szekrény ajtaját, és beengedtük a napfényt, amiben megint van értelme bújócskázni, megint van értelme nevetni, szeplősnek lenni, vagy egyszerűen csak örülni.