Érték

Olvasom, vicces a poszt, milyen az igazi nő. A poszt írója szerint bármilyen, és ez tetszik, mert az ember bármilyen is, normális. Vagy persze ez így egyáltalán nem igaz, inkább csak arra gondolok, hogy az ember sokféle, és, ezt is tudjuk régóta, ebben a sokféleségében van a faj fennmaradásának az esélye.
Az, hogy a kirekesztő kultúrák saját halálos ítéletüket fogalmazzák egy ideje, ki komótosabban, ki energikusabban, nem nagy meglepetés. Az általunk ismert civilizáció ideje lassan lejár, a világ átalakul, valami más lesz, mint ami eddig volt. Hogy hova tartunk, nem nagyon lehet tudni; az eddig érvényes gazdasági, társadalmi, gondolkodási paradigmákkal aligha lehet arról a jövőről beszélni, ami az említett paradigmákkal nem értelmezhető.
Tegnap egy nagyon érdekes beszélgetésen voltam, ahol a nemnövekedés volt a téma. A vitaindítót tartó közgazdász sok fontos dologról beszélt, sok jó könyvet ajánlott a témában, és rengeteg kérdést nyitva hagyott számunkra.
Az, nekem legalábbis, elég  fontos dolog, hogy a nemnövekedés inkább társadalomelméleti és filozófiai kérdés, mint közgazdasági, és inkább tekinthető valamiféle mozgalomnak, mint közgazdasági elméletnek. Nyilván utána kell olvasnom a témának, mert szörnyen tájékozatlan vagyok az ilyen kutatásokban, de azt hiszem, a fejlődni vagy nem fejlődni, növekedni vagy nem növekedni az a kérdés, amit szegény jó Hamlet ma feltenni volna kénytelen magának. Persze ebben a drámában minden másképp lenne, mint a jó Vilijemében, Ophélia sem ölné patakba magát, inkább küzdene valami pszichés betegséggel, az ifjú Hamlet meg szabadúszó szociológusként borongana a világ megválthatóságán. Viccelek.
De nem is ezért kezdtem bele a posztba, hanem mert a tegnapi beszélgetéstől egy kicsit jobb kedvem lett. Jó, nem attól, hogy szemlátomást hipersebességgel és mindenféle biztonsági felszerelés nélkül rohanunk egy hatalmas betonfal felé, hanem attól, hogy a gyerekek értékrendje (most a 14 évesekre és a fiatalabbakra gondolok) mintha kezdene átalakulni. Nyilván idealista vagyok, de az a gyanúm, ebben a gyakorlatilag működésképtelen magyar társadalomban és oktatási rendszerben az anyagi növekedés - vagy mert teljességgel elgondolhatatlan fogalommá vált a kilátástalan hétköznapokból, vagy mert valamiféle alapbiztonság mégis megadatott- visszaszorult az első, életvezérlő pozícióból, és éppen a kilátástalanság okán, valamit mégis megmozgatott a civil társadalomban, a lehetetlen körülmények közt dolgozó iskolákban pedig olykor (szemben az elmúlt évekkel) mintha már feltámadna a tudás iránti igény is.
Ennek majd persze mind utána kell olvasni, de abban szinte biztos vagyok, hogy az értékrendi válság mellett elindult valami optimizmusra okot adó folyamat, és ami nagyon fontos, éppen a fiatalok körében. Erről a furcsa, kissé optimista világvégéről, ahol esetleg mégiscsak jól érezzük magunkat, majd még gondolkodom.