Tér

Az a jó a nem otthoni jógában, hogy örök meglepetés. Itthon tudom, mit csinálok, mit kell gyakorolni, mire kell picit több idő, és mi az, amit nem csinálok, mert még mindig nem tudom, hogy van pontosan az az ászana. Viszont ha az ember máshoz megy gyakorolni, akkor egyrészt soha nem tudja, mi lesz, másrészt olyasmit is csinál, amit egyedül, otthon, nem. (Vállgyakorlatot, meg mantrázást itthon például nem szoktam csinálni, bár órán mindig kedvet kapok hozzá. Aztán mégsem.)
Tegnap Claire-nél voltunk Emmával, aki Iyengar órát tartott. Ez az a fajta gyakorlás, amivel kapcsolatban, ha valaki kívülről nézi, az a benyomása, nem történik semmi: állnak, ülnek, néha kicsit mozognak, meg hajladoznak, ez mire jó. Aki csinálja, az meg úgy érzni, mintha kirakodott volna egy vagon fát. Szóval ez nem valami látványos dolog, hanem egy lassan, ám végtelenül  precízen végrehajtott gyakorlatsor.
A tegnapi foglalkozás egyik fő célja az volt, (vagy persze az is lehet, hogy ennek a módszernek ez általában is célja,) hogy teret képezzünk a testben. Ez elég furcsán hangzik, de érdekes és kellemes élmény. Főleg a mellkas megnyitása. Én egészen konkrétan úgy éreztem, persze fájdalom nélkül, mintha kettévágták volna a mellkasomat, és kiteregették volna a tüdőmet, meg a szívemet egy napsütötte mezőre.
Mivel a jóga nem egyszerűen testgyakorlás, sokkal inkább életmód és világszemlélet, ma ennek a nyitásnak a jegyében gondoltam eltölteni a napom. Teret teremtek önmagamon belül, a sejtjeim, a csigolyáim között, és megtöltöm ezt a teret valami friss, napsütötte levegővel. Beköltöztetem a napfényt a testembe.
Más nincs. Az iskolában lassan tetőfokára hág a káosz, bár az is lehet, hogy ennek nincs is tetőfoka. Órarend nincs, terem ritkán van, és tegnap már hét kolléga hiányzott. Már egy hete nem mondott fel senki, de szerintem ez csak véletlen.
Kellene csinálni pár jó képet, és fel kellene hívni Zaphodot is végre.
Kat Edmonson, a zene, mert nem tudok leszokni róla.