Vannak

Vannak napok, melyek Isten, a teremtő értelem (vagy ha kényelmesebb, hívjuk a világmindenség egyensúlyi állapotának) tökéletességét hirdetik. Nem piros betűs, hivatalos állami vagy szokásjogon alapuló napokra gondolok, nem az elkonzumkurvásodott Karácsonyra, hanem olyan napokra, melyek előre nem különböznek az év többi, elsivatagosodott napjától, és mégis mások.
Az örömteli napokat, mint a nők könnyeit, Isten minden bizonnyal feljegyzi valahová, mondjuk egy viharvert, szamárfüles kis füzetbe, és ilyen napokon, azt képzelem, elégedetten dől hátra hintaszékében, az univerzumra néző ablaka előtt, becsukja a szemét, és nem gondol semmire.
A Tökéletes Napok persze mind másmilyenek. Nemcsak földrajzilag, kulturálisan vagy az időben, hanem egyáltalán, még egy-egy ember életében is ezerféle tökéletes nap van. Ezeket nem a nap történései, hanem az ember és a világmindenség hirtelen egyensúlyi állapota különbözteti meg a többi, nem tökéletes napoktól.
Persze ilyen napokra törekedni, ezeket eltervezni, szándékosan előidézni nem lehet, titkuk, ha ez titoknak nevezhető, szándéktalanságukban áll; abban az erőfeszítés nélküli állapotban, amikor az ember végül, minden nehézség, törekvés és elhatározás ellenére is, egyszerűen csak él: megéli az élet egyszeri csodáját.
Tegnap Báró Wenckheim hazatéréséből (köszönöm a könyvkölcsönzést Arankának) olvasott fel nekem BH a ragyogó, őszi napsütésben. Én meg néztem a kezét (szép keze van), néztem a vadgesztenyefák között átvigyorgó ég kékjét, és nem akartam már semmit, csak lenni. Pontosabban azt se akartam, csak benne voltam a létben. Csak egy hely voltam a világ tökéletességében.
Csilló könnyűség, ezt éreztem.
Más. Este volt még meglepetés, jó meglepetés, pedig izgultam miatta, a nagylány kezét megkérte a szerelme. Szép, hogy az élet ilyen kiszámíthatóan megy a maga útján.